Meredten néztem a kezemben lévő fügére, és nagyon erősen próbáltam nem gondolni semmire sem.
Nem gondolni az út szélén letolt nadrágban álló hajléktalanra.
Arra a férfira, aki önként mondott le az életéről.
Arra a nőre, akivel közölték, hogy nagyjából 1 éve van még hátra.
Semmire. Miért van az, hogy akkor a legnehezebb megszabadulni a gondolatainktól, amikor a legjobban szeretnénk?
Automatikusan húztam le az újabb és újabb gyümölcsök héját. Mennyivel másabb is lehetne.
Ehelyett itt állok a saját konyhánkban és lekvárt főzök.
Nincs igazság a Földön.
Eszembe jutott az egyik fotó a Word Press kiállításról. Az, ahol a romok alatt fekvő férfi a feleségét magához ölelve halt meg.
Az életben az élet a legnehezebb.
Mégsem tudnék lemondani róla. Mert bármilyen kilátástalannak is érzem sokszor a mindennapokat, mindig arra gondolok, hogy lehet jobb. Hogy el kell hinnem, és lesz jobb.
Néha azt érzem, hogy árral szemben úszom.
Hogy minden, amivel próbálkozom falakba ütközik, és meg nem értést szül. És ekkor nem a támogatásról beszélek, hanem egyszerűen csak a lehetőségek meghagyásáról. Hogy hiába nyújtom a saját zacskómat a boltban, csak beleteszik a 2 pici kiflimet egy elefántot is elnyelni képes műanyag tasakba. Kényszeredetten mosolygok. A zavartság és a kín határán egyensúlyozok, a környezettudatos énem belül hangosan zokog, én pedig azon gondolkozom, hogy kisétáljak-e fizetés és kifli nélkül.
Tudom-tudom, egy fecske nem csinál nyarat.
De mindig kell egy fecske, aki felhívja a többiek figyelmét a tél végére.
Emlékeztek még a 365 reggeli sorozatra? Nos, igen, az már nincsen, egyszerűen nem volt beilleszthető a mindennapjaimba. Meg aztán... én és a muszáj dolgok. ;)
Viszont a lényegi részét szerettem, és nem utolsó sorban engem is motivált a minél változatosabb érkezésre, úgyhogy arra gondoltam, ha nem is az eredeti formájában, de néhány kép erejéig visszacsempészem a bejegyzések közé.
3/7 - tejeskávé, alma, mini zabkeksz (recept hamarosan!)
----------------------------------------------------------------------------------
Még
Lila Füge említette az egyik bejegyzésében: ott ahol ő eszik, maradék túrósbatyu csak úgy nincsen. Nos, én pont ugyanígy vagyok a sütőtökkel. Túl sok sütőtök egyszerűen nem létezik.
Imádom.
A gyönyörű narancssárga színét, az édeskés ízét, a textúráját, a mézes illatát. Mindent. A sütőtök úgy ahogy van, egy tökéletes növény. Ennek megfelelően gyakran is használom: dióval és csokival keverve
pudingnak, nutellával töltött fűszeres
muffintésztába,
csigának feltekerve,
müzliszelethez, csak hogy az édesek közül néhányat említsek, de a
sütőtök címszó alatt még találtok egyéb recepteket is.
Ez a legújabb szerelem.
Ami nem örökre szól, mert vélhetően hamarosan felváltja egy másik, de ez az eszmei értékéből semmit sem von le. A kiindulópont a Green Kitchen Stories
nyers hajdinakásája volt (amit egy fantasztikus ötletnek tartok, és a megjelenése óta visszatérő szereplője a reggeleimnek) ezt téliesítettem most ezzel az apró sütőtökös csavarral, de már érik a fejemben egyéb variáció is...
Hozzávalók 1 főre:
15 dkg sült sütőtök
kisebb alma fele
1/4 csésze hajdina
1/4 csésze dió
fél mokkáskanálnyi fahéj
reszelt gyömbér
csipetnyi só
A diót és hajdinát előző este áztassuk be hideg vízbe.
Másnap reggel mossuk le (érdemes többször, hogy a hab, nyálka, és egyéb csinosságok eltűnjenek), majd tegyük a többi hozzávalóval együtt turmixgépbe (vagy megfelelő méretű késes aprítóba - nekem azzal is szépen működött), és dolgozzuk teljesen simára.
Szedjük ki egy tálkába, szórjuk meg bőven gránátalmával (nagyon illik hozzá!), kókuszchipssel és kanalazzuk be minél előbb!